Apák napi győztesünk:

Köszönjük leveleiket, melyekben megosztották velünk édesapjukhoz fűződő élményeiket. A szerintünk legjobb sztori Papp Jánosé volt, ami most egy 10.000 Ft-os vásárlási utalvánnyal díjazunk.

Az első helyezett története:
Az apám és én

Az apám és köztem elég nagy volt a korkülönbség, mintegy 45 év. Érthető talán így, hogy bizony mi szinte két külön generáció gondolatvilágát és szokásait hordoztuk magunkban, ezért gyakoriak voltak a „minek mész oda és miért jössz olyan későn, ide nem hozhatsz fel senkit, itt nem rendezhetsz bulit” megjegyzései.

Ennek ellenére bensőséges és jó volt a viszonyunk, sok mindent megosztottam vele.

Így esett, hogy egy szombati buli után hajnalban hazaállítottam az akkor már csak emlékeiben fehér ingemben jobbomon egy helyes kislánnyal, akit rögtön bezavartam a szobámba nehogy édesapám észre vegye.

Kisurrantam a konyhába egy pohár vízért, amikor meglátott apám és megkérdezte tőlem: Fiam, milyen színű volt ez az ing amikor itthonról elmentél? Mi történt veled, remélem nem verekedtél?

Mivel nagyon aggódott így feleltem neki: Nem édesapám, nem verekedtem, mindössze annyi történt, hogy a szórakozóhelyen ahol voltunk a szomszédos asztalnál ülő hölgy, amikor felkértem táncolni véletlenül leöntött vörösborral. De most már megyek aludni, mert nagyon fáradt vagyok.

Mire édesapám elhúzta a száját és így felet:

Tudod fiam öreg vagyok én bohócnak és ha nem is járok el itthonról azt még én is tudom, hogy a lányokkal ma már sajnos nem nagyon udvariaskodnak, Úgyhogy valld be nyugodtan, hogy berúgtatok, mint a lovak és magadra húztad az asztalt. Annak a kislánynak pedig ott a szobádban mond meg, hogy nálunk pont délben van az ebéd és ma nagyanyád rántott húst süt….

Mindig élvezettel olvasom hírleveleiket, nagyon szeretem az üzletüket , mégha ritkán is jutok el Önökhöz. Remélem a fenti történet elnyeri tetszésüket.
Üdvözlettel:
Papp János


Az összes többi történet:

Sziasztok!

A történetem, remélem tetszeni fog:

Apám mesélte, hogy egyszer kis gyerekként ellopta a nagyapán legszebb lovát, bár arra még tilos volt felülnie mert túl nagy volt neki. El is hozta, és a mezőn lovagolt. Jól is mentek a dolgok egészen addig amíg a ló meg nem bokrosodott és vadul el nem kezdett vágtázni hazafelé. Már tudta, hogy ebből lebukás lesz. Keresztül a mezőn át a falun egész a házukig. Igen ám de be volt zárva nagy kapu. A ló persze satufékezett egyet apám pedig át a kapu felett be az udvarra, ahol nagyot nyekkenve ért földet. A nagyapám éppen a barátaival borozgatott a tornácon és már messziről látták, hogy ez lesz a dologból. Nem szóltak egy szót sem, csak némán végignézték. Apám feltápászkodott, leporolta magát és amint észrevette az apját már kezdett volna égtelen ordításba sajnáltatni magát. Erre a nagyapám csendes nyugalommal: "Megjöttél fiam?" "Meg apám." - és csendesen bement a szobába...

Sok évvel később én vágtáztam haza irdatlan erővel a bringámon. Már jöttem be az udvarba a lejtő végén... és leesett a lánc. Nem volt más, a fészer felé vettem az irányt, talán addig lelassulok, de nem. A komposztosban áltam meg szintén nagyot nyekkenve. Felálltam, letöröltem a vért magamról és akkor vette mészre apámat, ahogy némán figyeli az eseményeket. Már keztem volna bőgni mire apám csendesen: "Megjöttél fiam?" "Meg apu." - és csendesen bementem a szobába...

Szóval vannak dolgok amik nem változnak...

Szép napot Nektek!
L. Zoli

 

Szeretettel küldöm az én apák-napi történetemet.

 Ági kishúgom mindössze 5 éves volt, amikor egy meleg nyári napon Édesapánk megkérte, hogy a tőlünk négy házra lévő cukrászdából hozzon neki egy fagyit, és természetesen saját magának is. Ági élt az alkalommal, mivel talpraesett kislány volt, nyugodtam rá lehetett bízni ilyesmit. Örömmel indult a cukrászdába. Kis idő múlva vissza is érkezett, kezében 2 tölcsérrel. Apu elébe ment az udavron, mire Ő felé nyújtotta azt a tölcsért, amelyből már kis sem látszott a gombóc. Apu kérdően nézett rá! Mire Ági: " Sajnálom Apu, egész úton a tiédet sütötte a nap, ezét azt nyaltam.!"
Üdvözlettel
Varga Bori

Apa és fia néznek ki az ablakon.
Fiú: Apa, miért szalad anya cikkcakkban?
Apa: Ne törődj vele, kisfiam, te csak adogasd a töltényeket!
Kedves MrSale!
Nekem a fiam apjával kapcsolatban van egy jó történetem.
A gyerek 5 éves korára megtanult olvasni és írni. Elújságoltam az apjának, hogy már tökéletesen le tudja írni a nevét.
Másnap amikor hazaértem, hallom, hogy ők ketten a konyhában beszélgetnek.
Az én történetem...

Bár nem mint potenciális öltönyvásárló, -viselő írom le a történetet,
abból kiindulva, hogy nő vagyok, nem hordok öltönyt, de szívesen
megosztom Önökkel a mi kis történetünk.

Nálunk Apuka az, aki nem tartja számon senki születés-, és névnapját,
ballagását, évfordulóját, ajándékot sem szokott venni, az ő
családjukban nem volt szokás. Így kimondottan ajándékot soha sem
kaptunk.
1-2 hete voltunk Önöknél a Testvéremmel, akinek augusztusban lesz az
esküvője, szerettem volna neki egy szép öltönyt vásárolni a nagy
napra, sikerült is.
Bár Édesapa azt mondta, neki jó amit még pár éve vettünk, mivel alig
néhány alkalommal volt rajta, de csak addig nézelődtem, míg találtam
egy olyat amit el tudtam volna rajta képzelni, látatlanban megvettem
neki, hátha nem ódzkodik tőle és még fel is veszi. Májusban volt a
születésnapom, júniusban a névnapom, júliusban lesz a diplomaosztóm,
de ajándékot nem kaptam, nem is vártam, várok egyikre sem az eltelt
évek tapasztalásai alapján.
Annyira jól sikerült a meglepetés, és viszonzásra talált a gesztusom,
hogy augusztusban nem csak esküvő, hanem lakásavató is lesz.  Már évek
óta szerettem volna egy saját kislakást, de nem volt annyi pénzem,
hitelt nem szerettem volna felvenni, és egy félve megvásárolt öltöny
kellett ahhoz, hogy beadja Apukám a derekát és vegyünk nekem egy
kislakást. Így lehet öltönyből lakást varázsolni.
Amint meglesz a koszorúslányruhám, tervezzük, hogy színben ahhoz illő
ingeket vásároljunk Önöknél, Testvéremnek és Apukámnak, hogy
"egységesek" legyünk.

Üdvözlettel:
L. Tünde

Az én legviccesebb közös élményem apukámmal:

4 évvel ezelőtt történt télen felmentünk a Gellért hegyre szánkozni.
Mikor főlértünk elöször egyesével mentünk a szánkón majd apukám azt mondta próbáljunk meg együtt lecsúszni.
Mindketten felültünk a szánkóra és elindultunk lefelé ,az egyik bukanó után nagyon hideget éreztünk magunk allatt, lenéztünk és azt vettük észre, hogy már nincs is allattunk a szánkó de még mindig siklunk. Az én kezmbe pedig benne maradt a szánkó húzó zsinórja,  a szánkónk meg ott siklót el mellettünk. Szaladtunk utána hogy meg tudjuk fogni.

Ezt az élményt soha nem felejtjük el.

Küldő Kuti Brigitta
apukám Kuti Gábor

Apák napja!

Valamikor régen volt kettő kisfiú és nagyon szerették Édes Apjukat.
Édesapjuk a közeli gyárban dolgozott és amikor munkából hazajött minden alkalommal hozott a
fiuknak valami édességet. Elmondta, hogy az üzemben lévő kettő normálnyomtávú kistolató
mozdony a 8-as vagy a 9-es fiókjából hozza a küldeményt.
A mozdony elején lévő ajtó mőgött pedig a paplanyt tartják és este amikor lepihen a mozdony 
akkor előveszik és éjszakára betakarják vele.
A vasgyárba a kertunk végében volt az iparvágány amelyen vagy a MÁV tehervonat vagy a gyár két
kis mozdonya közlekedett.
Igy nagyon kedves volt mind a két személyzet.

Sajnos Édesapánk 1944-ben elhunyt igy övele személyesen megjelenni nemtudok a
felkérésüknek megfelelően. Másik ok pedig ha élne 107 esztendős lenne, Én az idei
esztendőben töltöm a 74. évet.

Önöknek kívánok jó egészséget és eredményes munkát.

Tisztelettel: Marosszéky Zoltán.

Kedves Zoltán!

Én is szeretnék a magam módján kedveskedni az édesapáknak.

Mivel Magyarországon az Apák napjának még nemigen vannak hagyományai, költeményei pedig még annyira sem (tisztelet a kivételnek - néhány nagy költőnk kitűnő alkotásának), én magam írtam versikéket.

Egy megható, kedves történetet szeretnék elmesélni.

Tavaly történt, hogy meg szerettük volna lepni Apucit. Agyagból készítettünk neki asztali díszt, amit jegyzetpapírtartóként és ceruzatartóként is tud használni. Gondosan elkészítettük, kiégettük és utána szép színesre kifestettük.

Az ajándék azonban nem lett volna így teljes, ezért írtam egy kis versikét. Nem kellett sokáig törnöm rajta a fejem, kb. 5 perc leforgása alatt készen is volt a játékos kis versike. Nem költői remekmű, nem is volt ez cél, de így is óriási sikert aratott. :)

A versecske így szólt:

Az én apukám

Írta: Baráth Gabriella

Az én apukám csudijó!

Van neki egy tutijó

Sapka, sálja, nagy kabátja,

Így mindenki őt csodálja

De az én apukám mást is tud!

Mókát, játékot, mosolyt hoz!

És akkor is, ha rossz vagyok,

Én tudom, ő akkor is SZERET nagyon!

A hatás leírhatatlan! Öröm, büszkeség és meghatódottság kavargott a levegőben. (Kicsi lány ekkor 4 és fél éves volt) A kemény, erős férfi pillanatok alatt meghatódott, boldog apukává szellemült át a vers hallatán. :)

Persze megadtuk neki a módját. Szépen felöltöztünk, mintha valóban fellépésre készülnénk.

Minden előkészület persze a lehető legnagyobb titokban zajlott, így Apa nem is sejtett semmit sem, csak csodálkozva nézett, mikor kicsi lánya szépen, ünneplőben odaállt elé, és elkezdte szavalni az apukák szívét melengető versikét, majd átnyújtotta a nagy szeretettel elkészített kis ajándékot.:)

A tavalyi sikeren felbuzdulva idén is írtam egy rövid kis Apa-köszöntőt. Reméljük, ez is nagy siker lesz! Vasárnap kiderül! :)

Az Apa-köszöntő így hangzik:

Apák napjára

Írta: Baráth Gabriella

Apák napján köszöntelek tégedet édesapám

Virág nélkül állok én most, de nagyon szeretlek ám!

Nem hoztam virágot, sem finom csörgefánkot,

Hoztam viszont nagy ölelést, szép szavakat, sok csínytevést

Mert tudom, hogy te értékeled, nem csak azt, ha jó vagyok,

Hanem azt is, hogyha naphosszat csak rosszalkodok.

Így köszöntlek édesapám, az apukák napján,

S arra kérlek én tégedet, hogy élj még velem soká, soká!

Boldog apák napját!

https://szuperanya.shp.hu/hpc/web.php?a=szuperanya&o=versikek_apak_napjara

Ezzel szeretnék én köszönteni minden Apukát, Nagypapát és leendő Apukát!

Kívánom, hogy teljen ez a nap gond nélkül, boldogan, meghitt családi környezetben!

Boldog Apák napját!

Üdvözlettel,

Baráth Gabriella

Kedves Zoltán / MrSale !

Édesapám sajnos már nincs velünk, de a történetet sokszor - és mindíg nagyon színesen - mesélte el kiskorunkban, jókat nevettünk rajta.

Rossz gyerekek voltak, 4 fivér.

Szülőfalujukban sokszor jártak csapatostul gyümolcsöt lopni a templomkertbe.

Egy alkalommal a 4 testvér az  egyik kerítést mászni nehezen tudó, kívülálló "bandatagot" hagyta hátra, hogy figyelje a papot - nehogy rajtakapja őket - és a lelkére kötötték, ha vészhelyzet van fütyüljön.

A pap észrevette a csibészeket, szerencsétlenségükre a csendőr is éppen arra járt, akit a pap rögtön maga mellé vett és így együtt vészesen közeledtek.

A "figyelő" észlelte a veszélyt, de sajnos nem tudott fütyülni, viszont ezt nem mondta meg a többieknek, nehogy kicsúfolják !

Nem tudta mit csináljon, csak idegesen toporgott, a pap és a csendőr pedig már nagyon közel voltak.

Ezért aztán kétségbeesésében elkezdett hangosan kiabálni, hogy " fittyfiritty már itt is vannak, fittyfiritty már itt is vannak"!

Hát persze, hogy lebuktak, jól kikaptak, de egész életükben jókedvűen emlegették ezt a kalandot és  a "bugyuta" haverjukat, aki nem tudott fütyülni.

Szép napot és jó értékesítést kívánok !

Üdvözlettel : Márton Ildikó

Kedves Mr. Sale(:

Néhány gondolat, ami eszembe jutott az apukámról (és a kedvesem apukájáról..)

Az én édesapám legutóbbi bölcsessége: 'nem a keréknyom a lényeg,

hanem az út, amit kijelöl..'

És mindig azt mondta, hogy ha valamit magyarázott vagy érzékeltetni próbált,

hogy 'minden példa rossz példa..' És ez egy olyan igazság, amit sosem fogok elfelejteni(:

A kedvesem apukájának megmondta az ő édesanyja (nagymama),

hogy ha nem lánya születik, haza se merjen menni..

Így amikor megszületett, sírva ment haza, hogy

'megszületett a gyerek.. De Krisztián..' Persze mindenki ugyanúgy örült neki(:

Ezek nem olyan vicces történetek, mint az Önöké,

de ha már felidézték bennem, gondoltam leírom(:

Nekem szívmelengető gondolatokat jelentenek..

További szép hetet kívánva üdvözlettel(:    Csongrádi Réka

Tisztelt Mr. Sale, Cégvezető Úr, kedves Békés Zoltán!

Meg-megújuló tisztelettel figyelem nem lankadó erőfeszítéseit, amelyet az életben maradás érdekében kifejt. Ismerem ezt a lelkiállapotot – remélem, nem veszi rossz néven üzeneteinek ezt a szokottnál talán bizalmasabb értelmezését -, hiszen tudom, mit jelent egy vállalkozást vezetni, és nehéz körülmények között életben tartani. És nemcsak a saját családunk, hanem sok más ember életéért is felelősnek lenni! Sajnos, vásárlói már inkább csak voltunk, mint vagyunk, mert az általános elszegényedés minket is sújt. Azért jól vagyunk, és még mindig tudunk így-úgy néhány rászorulton segíteni. – A történet, amelyet elküldök, kicsit hosszú, nem is mai, nem is vicces, nem is szellemdús – de velem esett meg, és bizonyára lesz, aki elolvassa, és akinek a szívéhez szól majd. Voltaképpen egy, arról a régi-régi kislányról szóló, nemrég átélt álmom késztetett egyrészt az álom, másrészt az itt következő történet rögzítésére. Így sajátos véletlenként készen állt a leírt szöveg.

            Ha úgy hozná a sors, hogy nekem jut a nyeremény, meg kell mondanom, hogy akinek át kellene adnom, már majdnem fél évszázada a Pesterzsébeti Plébániatemplom altemplomában nyugszik. Vele van édesanyám is, és Hozzájuk csatlakozunk majd mi is: a férjem és én. A nyeremény összegét így a Menhely Alapítványnak adjuk át, levél kíséretében, amelyben feltüntetjük, hogy nem mi, hanem Mr. Sale a voltaképpeni adakozó. Lehet, hogy ez a körülmény kizáró ok, de nem hallgathattam el Ön előtt. Hiszen ilyesmit nem csinál az ember.

            Végzem levelem. Fogadja őszinte jókívánságaimat további munkájához, munkájukhoz. Apák Napjára küldök majd egy kis animációt Önnek és a Cég minden édesapjának. A film a Marketing Osztály e-mal-jére megy. – Üdvözlettel: dr. Boda Edit Piroska

                                                                                                                                                                               

SÁRGA CSILLAG

                                                                                                                                                                                Jóságos nevelőapám emlékére

            Az Úr 1944 évének novemberében, egy barátságtalan, nyákos, hódarás napon két úr utazott a 63-as villamoson, s – mint bárki más – komoly, unott arccal néztek maguk elé, vagy a piszkos ablakokon keresztül bámulták a rakpartot, a Duna fölött röpködő sirályokat. Ami az utasok számára közömbös, játékos vagy éppen szép-élmény volt, az a madár számára keserves, életre-halálra menő harc a túlélésért, az életért. A sirályok nem változtak; társadalmi szokásaik és egyéni tulajdonságaik parancsa vezérelte őket, mutassa lett légyen a naptár az ember által érzékelt és megmért idő bármelyik évét.

            A két egymás mellett álló úr magassága, életkora nagyjából azonos volt, fekete kabátjuk és kalapjuk is hasonló. Az egyik úr fekete keretes szemüveget hordott, haja még jobbára feketén mutatkozott a kalap alól. A másik úr vékony aranykeretbe foglalt szemüveg mögül figyelte a sirályokat; haja már ezüst ősz volt. Akárhogyan is, a két úr társadalmi helyzetét tekintve nem lehetett kétség: bizonyos volt, hogy mindketten a felsőbb gazdasági elithez vagy a magasabb rangú hivatalnokréteghez tartoznak. Két korrekt, fedhetetlen állampolgár. De mégis! Amint a sötét hajú úr egészen kicsit változtatott a helyzetén, csak éppen hogy áthelyezte testsúlyát egyik lábáról a másikra, mellette álló társa számára hirtelen láthatóvá lett valami borzalmas, valami szégyenletes, valami eltagadhatatlan: a fekete kabáton virító Jel, a Bélyeg.

            A magába zárkózott utazóközönség nem is figyelt fel azonnal arra az ingerült szóváltásra, amely a kalauz és a fekete hajú utas közt zajlott, egyre hangosabban.

            - Kérem, nekem mint állampolgárnak ugyanúgy jogom van igénybe venni a közjárműveket, mint bárki másnak…

            - Zsidó egyének ne utazzanak a villamoson más rendes emberekkel együtt!

- De uram, mi jogon tételez fel foltokat a jellememen!

            - Az engem kérem, nem érdekel, a maga jelleme, és ha nem száll le azonnal, rendőrt hívok!

            Az emberek egy része – vérmérséklete, megszokása, politikai nézetei, ízlése s ki tudja még hány motívum ösztönzésére – továbbra is közömbösen ülve bámult maga elé vagy ki az ablakon; mások azonban, először csak arcjátékukkal, testtartásukkal, majd a mellette ülőkhöz fordulva félhangosan fejezték ki véleményüket, végül pedig nyíltan és vehemensen adtak hangot a fekete hajú úrral szembeni felháborodásuknak. A békés, bár unott hangulat felpezsdült. A szájak óriásira nyíltak, a szemek kimeredtek, hirtelen előkerült és óriásivá vált öklök fenyegetésétől rezgett a levegő. Az elordított szavak alig voltak érthetőek, de forrt tőlük a levegő. A kalauz egyre magabiztosabb lett, hiszen a napnál is világosabbá vált, hogy nemcsak a törvény, hanem az utasok döntő többsége is őt támogatja. A jelenet kezdett elfajulni. Néhány, példának okáért „Lökje le a piszkos zsidót, és gyerünk már!” kiáltás egyenesen arra bátorította a törvény emberét, hogy megragadva a férfi karját, kifelé kezdje lökdösni. A dolog azonban azért nem volt egészen egyszerű, mert az ősz úr, ki eddig semmiféle jelét nem adta, hogy látja vagy hallja a körülötte történteket, egyszerűen nem mozdult ki helyzetéből. Az ő inzultálása nélkül pedig nem lehetett a „lelökést” végrehajtani, mert a kocsiban két sort alkottak az álló és kapaszkodó emberek.

         - Nagyságos úr, kérem – intézte most hozzá szavait a kalauz – méltóztassék helyet engedni, hogy ezt a nemkívánatos egyént innen eltávolíthassam…

Az aranykeretes szemüvegű úr, anélkül, hogy bárki másra egy pillantást is vetett volna,

gyöngéden belekarolt útitársába, ezzel egy időben ránézett jóságos kék szemével. (Istenem! Néhány év múlva hányszor és hányszor láttam ezt e jóságos kék szemet az arany kereten át rám tekinteni!)

-         Jöjjön kedves uram, én is itt szándékoztam leszállni!

És leszálltak. Néhány együtt érző tekintet, másrészt felháborodott – most már mindkettőjükre vonatkozó – szitokszó követte őket. A villamos majd fölrobbant az indulattól, de azután mégis csak elindult, s a távolodó sárga dobozok fala elég erősnek bizonyult a belülről feszítő indulat megfékezésére. Végül is, ha tárgyilagosan nézzük a dolgot, az incidens a lehető legszerencsésebben ért véget.

És ott álltak ők ketten a ködben, a szitáló hóesésben; a fekete keretes és az arany keretes szemüveg most szembe nézett egymással. Ember nem tudhatja, mi volt az a néhány szó, amelyet egymással váltottak. Minden esetre a diskurzus nem nyúlt hosszúra, rövid volt, halk és fegyelmezett, ahogyan az mindkettőjükhöz illett.

És azután elváltak egymástól, de – erről természetesen sejtésük sem lehetett –, nem örökre, csak egynéhány évre, amelynek során a körülöttük dühöngő vihar mindkettőjük életébe meghatározó sorsfordulatot hozott.

Véget ért a háború. A fekete szemüvegkeretes urat egyelőre magát is nagy feketeség takarja el szemünk elől, mi történt vele, s hogy történt, csak sejtjük. Beszámolót személyes sorsáról nem írtak a krónikák, személyét pedig titokba burkolta a tér és az idő. Az ezüsthajú úr közvetlenül a háború után megnősült; életét egy szépséges fiatal nő és egy – akkor – hét éves kislány szeretete kísérte ettől fogva egészen haláláig. A család két új tagja is megismerte – hallomásból - egy különös történet hőseként a feketehajú urat, amikor a családfő kurta, egyszerű mondatokban elmesélte nekik a villamoson lejátszódott jelenetet. Jóságos kék szemét néha ellepte a pára, ha a történtekre visszaemlékezett. Bár szüleim – mert talán már sejti a kedves Olvasó, hogy édesanyámról és nevelőapámról van szó –, ezzel kapcsolatos egyetlen konkrét szavára sem tudok visszaemlékezni, de egyértelmű volt, hogy a feketehajú úr és feltételezett övéi már nem élnek, hanem valami iszonyatos történt velük a háborúban.

 Időközben nevelőapám önként megvált magas minisztériumi beosztásától, s mivel jogi diplomája mellett matematika-fizika szakos tanári képesítéssel is rendelkezett, egy általános iskolában kezdett tanítani. Akkoriban ugyanis egyre több baljós hír szállt a kitelepítésekről, és bár nevelőapám minden nehézség nélkül átment az un. igazoláson, nem hozott fel terhére senki semmit, mégis féltette fiatal feleségét és kislányát egy esetleges kitelepítés szörnyű megpróbáltatásoktól. Azt ugyanis senki meg nem jósolhatta, hogy mikor milyen légből kapott indokot hoz fel ellene valaki, aki elirigyelte állását vagy lakását.

Egy napon – lehettem úgy kilenc éves – izgatott beszélgetés hallatszott a nagyszobából. Nem emlékszem már a szavakra, tény, hogy egy vendéglátásról folyt a szó, egy vendéglátásról, egy egészen különleges vendégségről, amely a maga nemében egyedülállónak ígérkezett. A vendégek – mint kiderült -, ketten vannak, egy férfi és egy nő, egy házaspár. Az is biztos, hogy nagyon különleges ételeket kell a számunkra készíteni, kóser ételeket, ha jól értettem. A „kóser” szó akkortájt nem jelentett mást nekem, mint hogy igazán jó, nagyon finom. Természetes, hogy a vendégeknek finom ételt kell készíteni! De ezek a vendégek azért olyan különlegesek, mert senkihez sem járnak, „teljesen zárt életet élnek amióta hazakerültek”, most pedig örökre el fognak utazni valahová, mert itt Magyarországon félnek. Ennyi volt, amit sebtében leszűrtem szüleim beszélgetéséből. De, ha éreztem is, hogy valami nehéz titokzatosság ugyanakkor ünnepélyesség lengi körül az egész vendégséget, kisgyerek módjára hamar elfeledkeztem a szorongásról, és teljes örömmel átadtam magam az ilyenkor szokásos előkészületeknek.

Az volt a szokásunk, hogy sütés-főzés közben odaültem én is a konyhába egy kisszékre, és édesanyámmal vég nélkül énekeltünk kettesben, mindenfélét, ami az eszünkbe jutott. Néha segítettem habot verni vagy egy-egy süteményt kikeverni, mert édesanya sohasem csak egyfajta süteményt sütött a vendégeknek, hanem legalább háromfélét! És ez csak a sütemény volt! Igaz, akkoriban nem a főtt vacsora járta, hanem a szendvics, mindenféle csodás alakzatban, hozzá pedig tea, és csak nagyon-nagyon ritkán szeszes ital: likőr vagy egy-egy üvegbor. Most is ilyesféle előkészületek folytak. De édesanya, a mindig drága, vidám, szorgalmas méhecske ezúttal gondterheltebb volt a szokottnál, és egyre idegesebben keresett valami edényt.

-    Olyan edény kellene, kislányom, amelyikben még sohasem volt disznózsír!

            Sohasem volt disznózsír! Nem könnyű! Hiszen akkoriban mindent disznózsírral sütöttek és főztek nagymamámék is, mi is, és általában mindenki. 

-         Minek ilyen edény, édesanya?

-         Mert a vendégeink ortodox zsidók.

-         Zsidók? Kik?

-    Tudod, papa barátja, akivel még a háború alatt ismerkedett meg a villamoson, ő jön el, meg a felesége.

            -     Hát nem haltak meg a háborúban?

            -    Nem, ő túlélték, és papa néha szokott találkozni a barátjával, de a feleségét nem ismeri, és nem is járt még náluk soha. Tudod, nagyon megviselték őket az események, ezért teljesen elzárkóznak az emberektől. Most, mivel úgy döntöttek, hogy kivándorolnak, vagyis nem élnek többé itt, hanem a zsidók országában, mindketten eljönnek, hogy papától elbúcsúzzanak, és engem is megismerjenek.

-         És engem? Bemehetek majd köszönni?

 -   Nem, most nem jöhetsz be, kis csillagom. Foglald el magad szépen a szobádban, és ha álmos vagy, feküdj le.

Nem jöhetek be köszönni! Ez valami teljesen új, teljesen szokatlan volt! Eddig bárki jött hozzánk vendégségbe, én is szépen felöltöztem, fogadtam a vendégeket a szüleimmel együtt, átvettem a tábla csokoládét, aztán néhány perces bent tartózkodás után elköszöntem, és éltem a magam gyerekéletét, a legtöbbször egy könyv társaságában. Volt rá példa, hogy tovább maradtam, én is ettem szendvicset meg süteményt a többiekkel, aztán köszöntem csak el – de ilyen, hogy valósággal eldugtak a vendégek elől, nem, erre még nem volt példa!

-         Édesanya! Mi az, hogy ortodox?

            -    Általában azt jelenti, hogy valaki nagyon szigorúan ragaszkodik az előírásokhoz. Az ortodox zsidók vallásuk előírásait tartják meg, igen szigorúan.

            -      Ez is olyan, hogy mi például pénteken nem eszünk húst?

            -      Igen. Ők pedig például nem esznek disznóhúst.

            -      De édesanya! Nyugodtan tessék akármelyik edényben fölverni a habot, azt ők úgy sem tudják meg, hogy volt-e benne disznózsír vagy nem!

            Rám nézett az én drága édesanyám, és nem is haragosan, nem is szemrehányóan, de nagyon komolyan ezt mondta:

-         Editkém, ilyesmit nem tesz az ember!

Életre szólt ez a lecke. Mert az én jó szüleim nem tartottak nekem hosszas prédikációkat a helyes, az erkölcsös magaviseletről, de szeretettel gondoskodtak róla, hogy időben megtanuljam, amit az ilyesmiről tudni kell.

A vendégség másnapján reggel szüleim behívtak a nagyszobába.

-    Nézd meg az ajándékokat, amelyeket tegnapi vendégeink küldenek szeretettel, és kívánják, hogy egészségben, békességben viseld őket!

Elállt a lélegzetem! Mindig volt rendes ruhám, de általában csak egy ünneplő, és egy-két hétköznapló. Az azonban, ami elém tárult, maga volt a csoda! Csupa vadonatúj, gyönyörű holmi! Íme az ajándékok leltára: egy sötétkék, hátul öves télikabát, hozzá egy ugyanolyan anyagból készült, masnival díszített sapka, egy pár lakkcipő, egy rakott szoknyás sötétkék matrózruha, egy gloknis aljú, matrózgalléros, kockás szövetruha, egy bordó kétrészes szövetruha, gloknis aljjal, csinos, galléros lemberdzsekkel és hosszú ujjú fehér blúzzal, amelynek a gallérjára egy nagy E betű volt hímezve. Edit! Vagy talán Erzsébet? Emőke? Enikő, Eleonóra, Eszter, Elvira, Erika, Edina, Emma? Elli, Emese, Etelka, Emília, Erna?!

Kitaláltam, hogy ezek a ruhák azé a kislányéi voltak, aki nem jött vissza.

Később, amikor már egyedül voltam, gondosan megvizsgáltam az összes ruhadarabot, látok-e a bal mellükön varrásnyomot, csillagábrát. De nem. Ezekre a ruhákra soha senki nem varrta föl a sárga csillagot.

 



tovább a többi történethez:
https://www.mrsale.net/apak-napi-tortenetek2

 


Mit tehet azért, hogy azonnal értesüljön, ha találunk egy raktártételt, amit még a szokásosnál is alacsonyabb áron tudunk kínálni?
Amit most tehet: iratkozzon fel hírlevelünkre!

Hogyan vásároljak valóban minőségi öltönyt jóval a piaci ár alatt?
Öltöny, zakó, nadrág, nyakkendő,
MrSale Öltönyüzlet kifutó márkás férfiruházat nagykereskedelmi áron.
1066 Budapest, Weiner Leó utca 20.
Tipp:
online rendelés - társasjáték